~Chapter 1 ~

Az iskola vége után nem sokkal indultam Dél-Koreába. Évek óta tervezgettem az utat, gyűjtöttem rá a pénz,és végre eljuthattam.

Amikor oda értem minden tök jó volt. A szálóda szép volt,és nagyon kedvesek voltak velem a dolgozok. Lehet,hogy koreaiul még nem tudok annyira. (Otthon szoktam netten tanulni,de nem sokat szoktam  belőle megjegyezni) Viszont nagyon jó angolos vagyok,és az angol tudásommal tudtam boldogulni. Ez még nem is volt baj. A baj a haza utazásom napján történt.

Délután 3-kor indult volna a gépem,de...az ügyetlenségem miatt...Időben ott voltam a reptéren a jegyeim is meg volt. Fél 3 körül lehetett amikor fel lehetett szállni a gépre. Amikor

elindultam becsekolni,akkor következett be a baj. 

Egy férfi állt mellettem,de csak egy pillanatra állt meg mellettem a sorban, rám mosolygott egyet,majd engem megelőzve át nyújtotta jegyet.

- A jegyét kérem asszonyom! - mondta kedvesen a légi kísérő.

- Itt va....Nincs itt! - néztem rá a kezemre,majd a légi kísérő udvariasan kiküldőt a sorból,és mondta,hogy a csomagjaimat az információs pultnál vehetem vissza.Elvesztettem a jegyemet,és így itt ragadtam. 

Kétségbeesetten mentem az információs pulthoz elkérni a csomagomat

Odaadták,majd megkérdeztem,hogy mikorra megy vissza egy járat újra Magyarországra. Azt mondták,hogy 1 hét múlva,de már nem tudnak jegyet adni,mert az összeset lefoglalták. Csak 2 hónap múlva tudnak adni szabad jegyeket. Ott tört bennem össze a világ. 2 hónap? Mi a fészkes fenét csinálok én 2 hónapig itt? Alig van pénzem! Szállást sem tudok magamnak keresni,mert nincs annyi pénzem,hogy 2 hónapig itt tudjak lenni,és kitudjam fizetni.

A reptéren leültem a büfébe,és egy kávé kíséretében felhívtam a szüleimet.

Egyáltalán nem tetszett  a dolog nekik. Az sem tetszett nekik,hogy ide jövök,nagyon nehezen engedtek el. És azt mondták,hogy ők megmondták,hogy történi fog velem valami. De elfogadták. Pénzt nem tudtak küldeni,mert nem vagyunk az a nagyon gazdag család. Azt javasolták,hogy keresek valakit aki egypár éjszakára befogad,biztos lesz valaki. Hangjuk végig aggódó volt,de jól ismerem őket. Tudtam,hogy a háttérben azt gondolták,hogy végre megtanul a sarkára állni,és itt megtanulja,hogy milyen az élet valójában. És azt is gondolták szerintem,hogy ezek után beérik a fejem lágya,és végre felnőttként viselkedek. Próbáltam felnőttként viselkedni,és kezelni a dolgot. De nagyon nehéz volt. Elkezdtem tűnődni,hogy most mi az ördögöt csináljak. Aztán hirtelen támadt egy ötletem.

Nem gondoltam volna,hogy ilyen valaha is az eszembe jut,és,hogy képes vagyok megtenni. A reptérről elmentem egy zeneboltba. Ott a maradék pénzemből,és ami még volt a hitelkártyámon vettem egy akusztikus gitárt. Plusz vettem hozzá egy tokot is amiben vihettem,és egypár pengetőt is vettem.

A zeneboltból meg mentem egy nagyon forgalmas helyre. Hozzá teszem. Anyuék ötlete nem tetszett,egyáltalán nem akartam egy idegen házában lakni. Az ő áramát használni,és még sorolhatnám. Én magam akartam megoldani a gondomat legalább pár éjszakára.

Szóval egy nagyon forgalmas térre  mentem,ami tömve volt pihenő emberekkel.

A tér közepén állt egy szökőkút. Oda mentem a szökőkúthoz,leültem a szélére, a bőröndömet lefektettem magam mellé. És a gitárral is így tettem. Egy ideig nézelődtem,aztán elővettem a gitárt,és egy pengetőt.

A kezembe igazítva megpendítettem a gitárt,hogy nem kell-e hangolni. Szerencsére nem kellett. Egypár akkordot lejátszottam,majd vettem egy nagy levegőt. Miközben biztattam magamat:

Hajrá Eszter! Menni fog! Képes vagy rá,csak játszol egy gitáron,és énekelsz! Azt teszed amit a legjobban szeretsz! És most egy cél érdekében. Azért,hogy ne halj éhen,és legyen este hol aludnod! Gyerünk sikerülni fog!

Ahogy ezek a gondolatok végig futottak a fejemben az első dal amit eszembe jutott elkezdtem játszani. Koreait nem akartam,mert nem akartam égetni magam Dél-Korea fővárosában a borzasztó kiejtésemmel,ezért angol számot választottam. Ez a Maroon 5-től a Daylight volt.

Az az érzés amit akkor éreztem felbecsülhetetlen volt. Már régen nem éreztem ilyent. Egyé váltam a zenével,és teljesen megfeledkeztem arról,hogy hol vagyok mi történt velem az elmúlt pár órában,és csak én meg a zene voltunk. Tökéletes harmóniában.

Amikor lejátszottam a számot,hatalmas tapsvihar húzott vissza a valóságba. És nagyon sok ember jött oda,hogy a gitártokba agyon egy kis borravalót. Körbe néztem, a látvány megdöbbentett. A téren semmi mozgás nem volt mindenki egy óriási tömegben körém gyűlt,és engem figyelt.

Egyszer csak valaki az elsősorban elkezdett tapsolni,és angolul kántálni,hogy "VISSZA". Majd egyre többen és többen,a végére meg már az égész tér tapsolt,és azt akarták,hogy énekeljek még.

Nem tudom leírni,azt az érzést amit akkor éreztem. Gyerekkorom óta arról álmodoztam,hogy egyszer,majd én is éneklek sok ember előtt,és óriási tapssal ismerik el a tudásomat. Öröm,büszkeség,és önbizalom öntött el tőle. Ott abban a pillanatban rá ébredtem,hogy eddig azért féltem a szerepléstől,mert nem volt vele célom,de most,hogy kitűztem magam elé egy célt így sikerült,és a téren lévő rengeteg ember látta,és elismerte,azt amit csináltam. Leírhatatlanul boldog voltam.

Ismét belekezdtem egy számba.Demi Lovato Heart Attack című számát énekeltem.

Amikor ezt is elénekeltem,azt vettem észre,hogy még több ember lett,és most már kameráztak is. Ezért rögtön belekezdtem a következő számba.

Ez a szám Gavin DeGraw Make a Move száma volt. Próbáltam olyan számokat választani,amik híresek. Nem akartam koreait,mert avval leégetném magam. És mivel olyan emberek között élek akik nem k-popot hallgatnak,ezért ismerek más számokat is. És ezért ezeket tanultam meg gitáron eljátszani,de mást is tudok. Csak ezt gondoltam logikusnak.

Órákon keresztül gitároztam,és énekeltem. Valamit a tömeg velem együtt énekelt. Egy 2 órás szabadtéri koncertet adtam. A koncertnek a tömegben lévő egyik férfi vetett véget. Azt mondta,hogy én is ember vagyok,és nem egy éneklő masina. Ezért nekem is pihenem kell. Majd holnap adok itt egy újabb koncertet.

Nagyon hálás voltam neki. Élveztem minden egyes percét a koncertemnek,de tényleg nagyon fáradt voltam,és egy kicsikét be is rekedtem. Meg már farkas éhes is voltam.

A tömeg lassan feloszlott. Én meg eltettem a gitárt,és szorgosan elkezdtem számolgatni a gyűjtőt pénzt.

- Ez az! - kiáltottam el magam. Sikerült annyi pénzt gyűjtenem,hogy enni tudjak,és,hogy egy éjszakára kitudjak venni egy szobát.  Nagyon örültem magamnak. És elhatároztam,hogy holnap is kijövök. Így talán sikerülni fog túlélnem ezt a 2 hónapot. Éppen indulni akartam, (Már a gitár a hátamon volt,a kis válltáskám  a vállamon,és a bőröndöm,meg a kezemben) amikor valaki utánam kiabált,hogy várjak.

A fejemet rögtön a hang irányába kaptam.

- Elnézést! - mosolygott rám a fiú,és angolul szólt hozzám.  - Nagyon szépen énekelt! Esetleg nem akarna fellépni a clubomban holnap este,egy afterpartyn? - kérdezte meg reménykedve.

-  Fizet érte? Bocsánat,hogy ezt megkérdeztem,de nagyon le vagyok égve,és szükségem van a pénzre. - jöttem zavarba a hirtelen reagálásomtól.

- Mit szól 500 $-hoz? - mosolyodott el.

- Köszönöm! Elfogadom az ajánlatot! - csillant fel a szemem,és nyújtottam a férfi felé a kezemet.

- Nagyon örülök annak,hogy elvállalta. Itt van a club címe,és a névjegyem. Ha bármi baj van,csak szóljon. Este 8-kor kezdődne a fellépés. És 7-re kéne oda érnie. - adta át a kis kártyákat.

- Nem probléma. De kérem tegezzen! Nem vagyok még nagy korú sem. Hívjon Esther-nek. És csak úgy megjegyzem magyar származású vagyok. - sútogtam a mondat végét neki.

Erre a férfi felkacagott.

- Rendben van Esther! Akkor holnap este hétkor várlak!  Szia! - köszönt,és már el is ment.

Hihetetlen! Hihetetlen! Nem akartam elhinni,ami történt. Úgy imádom magamat,és a gyönyörű hangomat! Na jó ez egy kicsikét túlzás volt,de akkor is. Annyira szeretem magamat,hogy ezt kitaláltam. Kicsit sem vagyok egoista!

Saját magamat dicsőítve megkordult a gyomrom. Ezért elindultam,hogy kaját vegyek magamnak. 

Egy utcai büfében ettem,utána meg elmentem egy hotelba. Kértem egy szobát az éjszakára.

Megfürödve, befeküdtem az ágyba,és összesítettem a mai napomat.

Ahhoz képest,hogy mi történt...Én mégis nyugodt vagyok. Egy lépést tettem az önállóság felé. De nem csak ez történt. Ma végre tudatosult bennem az,hogyha szeretnénk elérni valamit,akkor küzdjük le a gátlásainkat,és mindent tegyünk meg érte,mert ha erősen harcolunk érte,akkor sikerülni fog. Ez történt ma velem is,de élveztem is,és rájöttem arra,hogy a zene nekem tényleg az életet jelenti.